Egy rajongó munkája, az eddigi anyagokból hegesztett össze egy előzetest, az - elvileg - 2012-ben érkező Avengers filmhez. Van benne egy ultragáz jelenet, ami szinte kiesik a videóból és a Renner-ös Bombák Földjén sem passzol annyira, de ettől függetlenül - vagy épp ezért - egész szórakoztató. A váz az kb hasonló lesz majd.



A tovább mögött pedig van még egy, ami régebben készült:

A börtön szar hely, egy "monoton rémálom" a hétköznapi ember számára. Charlie Bronsonnak viszont a börtön maga a színpad, a pódium amelyen előad, a bűnözőkből álló publikum pedig üvöltéssel, éljenzéssel ünnepli őt, hiszen híres ember. 30 évet töltött magánzárkában és a legerőszakosabb elítéltként tartják számon, aki soha nem ölt embert. Egyetlen bűne volt mindössze: híres akart lenni.



"Charles Bronson vagyok, Nagy-Britannia legerőszakosabb rabja."

Nicolas Winding Refn (Pusher trilógia) vitte vászonra Michael Peterson alias Bronson élettörténetét, amely brutális, drámai, és a maga őrült és perverz módján művészi. Mike Petersont egyetlen cél hajtotta egész életében, a hírnév. A film elején közli, hogy nem tud énekelni, csapnivalóan színészkedik, egy valamihez viszont emberfeletti módon ért, az pedig nem más, mint a bunyó. Ez igen hamar kiderül, amikor az iskolában kiüti az egyik diákot, majd tanórán megismerteti a pedagógust az öklével, aztán hozzávág egy asztalt. Nem telik bele sok időbe, míg eljut a börtönig, ami neki csak valami hotel, ahol csupán azért szállt meg, hogy aztán felléphessen. Az agresszió neki olyan, mint Bungee Jumping közben a felszökő adrenalin, csak nála nem csillapodik hiába ordítja ki magából, hiába ver össze tucatnyi fegyőrt, folyamatosan termelődik, ő pedig használja. A fizikuma tökéletesen kiépített, elméjében szűnni nem akaró akarat rejtőzik, amely 120-al repeszt és egy pillanatra sem lassít. Bronson kálváriája akármennyire véres, mocsokkal és erőszakkal teli, egyszerűen tiszteletre méltó.

Refn az újabb példája annak, hogy a brutalitás és az erőszak igenis művészi szintre emelhető, a fröcsögő vér nem csak holmi hatásvadász eszközként használható, és a nyers erő olykor vezérelhet egy embert, a számára nemes cél eléréséhez. Persze ezt nem mindenki fogja meglátni a Bronsonban, ahogy az előítéletekkel sem kíván harcolni, mindenki azt láthatja benne, amit szeretne: egy őrülten erőszakos tébolyult vadállatot, vagy esetleg egy szellemileg megtörhetetlen embert, akitől a céljait semmilyen földi erő nem képes elválasztani.

A rendező ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, a nyers és alternatív valóságot összemosva teszi emlékezetessé ezt a 90 percet - a karakter már önmagában megragadó - amely ugyan néha elmélázik és belassul, de sohasem fárasztja nézőjét. Groteszk humorral öleli körbe az akciójeleneteket, és néha hirtelen köp az arcunkba egy-egy káromkodást, amitől majd hanyatt esünk az egyik percben, a következőben pedig már mosolygunk. Ugyanakkor, mindezekkel együtt magával hurcol némi elvontságot, a bevett kliséktől öklendezik és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor egyszerűen kirugdos az ajtón.

Tom Hardynak valami eszméletlenül mély szintre kellett süllyednie, hogy képes legyen eljátszani ezt a karaktert. Amit bizony tökéletesen megold, olyan játékkal kelti életre az együgyű izomköteget, amely az egyik pillanatban még teljesen kedvelhető, a másikban pedig képes lenne a felismerhetetlenségig verni akárkit. Folyamatos bizonytalanságban képes tartani, nem lehet előre látni, hogy mire készül, viszont minden helyzetben ott az a nyugtalanító érzés, a levegőben szinte szaglik a feszültség, ha Bronson elnémul és csak mered maga elé, vagy a képünkbe.



Még kiemelendő a soundtrack, mely feltölti a jeleneteket, néha szinte már túlcsordulóan lüktet az elménkben, majd szép lassan elhalványul. A Bronson végül sokkoló ridegséggel vonul a színfalak mögé, bennünk hagyva valami zsigerit, művészit, valami ösztönöst, mely sokáig képes emlékezetes maradni, akár így, akár úgy. Megérdemel egy 8/10-et.

Tűkön ülve vártam a Sucker Punchot már az első trailer óta, és bár a rengeteg mérhetetlenül negatív kritika némileg elbizonytalanított, mégis azt kell mondanom, hogy cseppet sem csalódtam Snyderben. Pontosan azt rakta elém, amit az előzetesben megígért, nem többet, és nem kevesebbet. Egy hihetetlenül látványos akcióorgiát kaptam, ami néhol ugyan komolyabb a vártnál, de nem szabad bedőlni neki, mert könnyen a szórakozás rovására mehet.

Az eddigi filmjei egy videóban összegezve. A zenék közt Arcade Fire is duruzsol.


 

Dane Cook-ról általában kétféle vélemény tükröződik vissza: az első a szánalmas bunkó seggfej, akit szép számmal utálnak, a másik akiért megvesznek az amcsik, ahogy ezt a stílust sajátságos formában kombinálja, és baromi jól előadja, ezért főleg a saját korosztálya meglehetősen kedveli. A filmjeiben általában verbális pankrációval szórakoztat, az oltásai már-már művészi szintre emelkednek, és ezen a karakteren kívül szinte semmi mást nem tud mutatni - ami nem feltétlen baj - így semmi meglepetés nincs, hiszen ez kiválóan működik, ráadásul a zsebpénz faktor sem lehet kicsi, ami a bankszámlájára vándorol egy-egy film elvállalása után. Ennek a művészies megalázásnak az esszenciája, a Spanom Csajában jut el csúcspontjára, - személyes kedvencem tőle - aminek az első fél órája rekeszizomgörcsöket képes okozni, amikor a kedves randialanyokat a koszos aszfaltig szégyeníti, majd hazamegy és bevág pár üveg sört. Sajnálatos módon, ebben a filmben az önalázás fogalmát ismerteti meg velünk, ami nem azért baj, mert sablonos, súlytalan és erőtlen a karaktere, hanem azért mert hiányzik belőle saját maga. Meg a humor.

Sose kötöttek le az autós filmek, de ez most mégis felkeltette az érdeklődésemet, méghozzá azért, mert a benne lévő autót nem versenyzésre, és még csak nem is menősködésre találták ki, hanem arra, hogy tulajdonosa kedvenc hobbijának hódolhasson: a gyanútlan nők elgázolásának.

A rendőrség persze nem talál (nem is keres) összefüggést a különböző államokban végrehajtott cserbenhagyásos gázolások ügyében, így Rennie Cray-nek egyedül kell kézre kerítenie felesége gyilkosát. Amolyan macska-egér játék alakult ki köztük az évek során, melybe most még a gyilkos legújabb kiszemeltje, Molly is belekeveredik.

Nem egy nagy durranás a történet, de épp elég alapanyagot szolgáltat egy feszült thrillerhez. Hogy mennyire használták ki a készítők, az már más kérdés; egy merészebb rendezővel bizonyára ütősebb filmet hozhattak volna ki belőle, de azért így is egész szórakoztató. A színvonal hullámzó, előfordul pár borzasztó unalmas rész, az autós jelenetek viszont roppant izgalmasak. Már-már hátborzongató, ahogy feldübörög a gyilkos kocsijának motorja, s a visszapillantó tükörben felvillan az egy szem fényszórója.

Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.

A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.

Remake, háromD, kardozós, lassítás, kvájcsenkéjn, szupernindzsa, Paul W.S. Anderson. Amikor szétinjekciózzák effektekkel a filmet - mert hát valahogy el kell adni - akkor nem kell meglepődni, hogy a A három muskétásból egy közepes popcorn film fog születni. Pedig amikor Charlie Sheen meg Kiefer és a többiek kardoztak mindenkiért - mindenki egyért - az kellemes emlékként rémlik fel a gyerekkoromból. Valószínűleg ez marad is így, viszont ez az agyonpörgetett valami nem sok sikerrel kecsegtet. (Pedig a lassítás a gyengém.:)


 

Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájának első része, a Koppenhágai gengsztervilág legaljáról tudósít, egy Frank nevű piti drogdíleren keresztül. Refn olyan megvilágításba helyezi az alvilág bugyrait, ami ellen egyszerűen nem érdemes vitába szállni. Térdig mocsokban gázoló, dokumentarista és reális látásmódjával éri el, hogy a legszkeptikusabb néző is félredobja fenntartásait és elhiszi, hogy amit lát, az Dánia realista alvilági szemete, amiben a barátság vagy a szerelem pont annyit ér, amennyit fizetnek érte.

Frank és haverja Tonny, tréningruhás suttyók, akik drogkereskedéssel tengetik mindennapjaikat, néha felelőtlenül, de a drogterjesztő képzés alatt elsajátított alapvető szabályokat azért betartva. A film rögtön egy üzlettel kezdődik, ahol azonnal érzékeljük, hogy a két piti bűnöző kispályás rangjuk ellenére, komolyan veszik az üzletet és ha 5 ezerrel kevesebb a lóvé, akkor a drog sem tartja versenysúlyát. A Pusher első fele, Frank (Kim Bodnia) megismertetésével tölti az időt, látjuk honnan szerzi a drogot, szem- és fültanúi leszünk Tonyval (Mads Mikkelsen) való beszélgetésének, ahol a puncik rejtelmeit vesézgetik - tökéletesen odaillő dialógus - majd megismerjük a szerb Milo-t, a koppenhágai alvilág legfőbb terjesztőjét, aki barátságos mivolta ellenére, a szívedet is kitépné és a szádba tömné, ha nem adod meg időben a tartozásodat. A cselekmény pedig pontosan efelé orientálódik, amikor Frank kezéből kicsúszik egy üzlet és rengeteg pénzzel kezd el lógni a szerbnek.

Napról napra bontakozik ki a film - egy hét kálváriáját bemutatva - amely aztán a teljes kilátástalanságba süpped, ahol már nincs idő, nincs újabb lehetőség, csak a most van. Frank végiggázol a kapcsolatain, a kudarcok pedig egyre tetőződnek, a tartozás mértéke nő, és amikor már tudod, hogy a legközelebbi találkozáskor kivágják a térdkalácsaid, akkor nem tűnik őrültségnek kirabolni egy másik dílert, még akkor sem ha egy edzőteremben veszik körül kigyúrt állatok . A golyónál ők sem erősebbek. Persze a teljes elkeseredettség előtt Frank megmozgat minden kapcsolatot, amely képes lehet pénzt szülni számára, azonban eredménytelenné válik a sok kísérlet. A lejtő hosszú és Frank még csak a felénél jár, ezért úgy gondolja van még ideje. Prostituált barátnőjével találkozik, döglik a tévé előtt egy spangli társaságában, az idő pedig pénz, mint tudjuk, és kezdetét veszi a rohanás, az őrült pénzhajhászás, amiért bármilyen kapcsolat feláldozható, amiért képes valaki hazalátogatni csonka családjához, ami a lehető legmélyebb szégyennel tölti el, de nincs más esélye - csontig hatoló jelenet, amiben Frank arcára kiül minden őszinte érzelem és szégyenérzet, iszonyatos örvényű drámai pont.

Frank képes kislisszolni a halál előszobájából, az egyetlen kiút eltűnni a városból, amiben már helyet szorítana a belé totálisan szerelmes prostiba, s amikor már úgy tűnik minden összejön, akkor zuhan a legmélyebbre. Egy teljesen a semmiből felkapaszkodó látszólagos esélyre is rábólint, mintha sosem gondolta volna komolyan, hogy képes lenne itt hagyni ezt a helyet. Refn mielőtt végleg elhúzná előttünk a függönyt, ott hagy minket a gödörben, kilátástalanul, a nullával egyenlővé téve, ott ahová nem ér el semmilyen kéz, ahol nincs segítség. Mindent ránk bíz. Talán így a legjobb.

Kim Bodnia és Mads Mikkelsen remekül helyezi térbe, a két kisstílű dílert, ráadásul Frank elhidegülése minden emberi lénytől, rettegése és a semmibe való menekülése zseniális alakítás. Refn a lehető legjobb színészeket szerezte meg első rendezéséhez, ami nem makulátlan ugyan, de határozottan hiteles és egyedi, a maga mocskos és véres módján pedig gyönyörű produkció. 8/10.

Mostanság növekszik a számuk a látványra kiéleződő, CGI-kokain filmek kudarcának - pedig az előzetesek alapján egész szépen hazudták az ígéreteket - de majd eljő egy bosszúálló, aki végre rendet teremt és felfokozza a nézősereg kételyeit eloszlató reménykedéseket. Megfelelő mennyiségű popcornt juttat az emberek szájába - és agyába - hogy aztán majd jóllakott elégedettséggel hagyják el a mozitermet. Vagy csak egyszerűen beáll a sorba és szar lesz. Aztán viszonylagos nyereséget hozva valami elmúlóan középszerű alkotás születik belőle. Utóbbi reméljük elmarad és az első tippem jön be, mert ez a tréler előrevetíti a pörgős akciójeleneteket, a CGI profi(t)ságát, a jó színészeket..mindezt Amerika egyik híres képregényéből adaptálva.